Néhány fotó a környékről, ahol dolgoztunk...

Ezt neveztük pamutvirslinek, mert olyan volt, mintha egy gombolyagot rágcsálna az ember...ja és öt cm hosszú, nagyjából érzékelhető a reggeli mennyisége...

Ezt vezethetem nap, nap után...

Csodálatos irodánk kívülről...

...és belülről.

Visaginas, atomerőmű.

Végre egy kis lazítás, az erdő szélén.

Hálásak voltunk a szakácsnak!!!

Indulás Litvániába, Visaginasba

2010. július 05.

Egy apró malőr, mindent leírtam, és a fotókkal küzdve sikeresen töröltem a szöveget.
Hajnalban indultam Szegedről, és Budapesten a Keletinél gyülekeztünk. Lassan összeverődött kis csapatunk, de a 11-re tervezett indulásból csak este 21 óra lett, mivel néhány kollégánk Pécsről indult, akiket be kellett várnunk. A várakozás hevében a srácok meglátogatták a helyi szórakozó egységet, én pedig bementem a központba dolgozni. Este felé nem kis küzdelem árán összeszedtem kis csapatom, és feltereltem a buszra. Végre elindultunk. Utunk során soha nem látott útépítések tartottak fel bennünket.

2010. július 06.

A buszon mondhatom nem volt melegünk éjjel, a létező összes göncöt magunkra kaptuk. Mindenünk a csomagtartóban volt. Reggel 9-kor érkeztünk Varsóba, ahonnan nem volt egyszerű kikeveredni, hiszen itt is hatalmas dugó volt az építkezések miatt. Végre 12.20-kor elhagytuk a várost. Ekkor már nagyon vágytunk arra, hogy könnyítsünk magunkon, és végre legyen egy cigiszünet.
A tempós haladás nem tartott sokáig, hiszen 14.20-kor ismét egy kellemes dugóba kerültünk az útépítések miatt. Újabb araszolás. 17-kor végre sikerült parkolnunk. Megkönnyebbültünk...

A kilométerek lassan, egyre lassabban fogynak, néha már azt érezzük, inkább egyre több.

Végre 18,50-kor elértük a Litván határt. Csodálatos táj fogadott minket. Minden rendezett, és csodaszép. Már amikor az ember fel tudja fogni, és képes örülni, és befogadni a csodálatos, testet lelket gyönyörködtető képeket, amely a szemünk elé tárult. Mind emellett még az is érdekes volt számunkra, hogy este 11-kor még világos volt. Éjfélkor érkeztünk meg a szállodába. Kezünkbe nyomtak egy zacskó párizsis zsemlét, aminek egyáltalán nem tudtunk örülni, hiszen hasonlót majszoltunk már egy ideje a buszon. Egész úton forró levesről, kávéról álmodtunk, no persze forró zuhanyról. Nekem ebben nem volt részem, mert sajnos egy csepp meleg víz nem volt a szobámban, sem éjjel, sem reggel. A másik váratlan dolog amivel szembesültem, hogy reggel hatkor a szálloda halljában volt a találkozó, ugyanis reggeli után teljes menetfelszerelésben indultunk dolgozni, 44 óra ébrenlét és kemény 3 óra alvás után.
Megismerkedtünk az új munkatársakkal, van aki nem feled, hiszen kómás állapotomban éppen háromszor sikerült bemutatkoznom.

Indulás előtt

2010. július 04.

Most pakolnom kellene, szendvicseket gyártani az útra, de itt majomkodok. Hűl a vodkám, ami egy nagyon fontos momentum!
Na megyek megnézem a bőröndöket, mert néhány dolgot ki kell szedni, nagyon "púpos", és nem fér be a kispárnám :-) !
Némi szelektálás után sikerült.
Belefért!!! Minden!
Útra kész vagyok! (Majdnem.)

Ezt pedig drága Barátaimtól kaptam!
Nem maradhat ki!

Csak egyet kell aludnom! Szerdán már lehet, hogy a képen látható finomságot (?) falatozom!

Cepelinai

A leginkább szlovák knédlire emlékeztető burgonyatésztába darált disznóhúst, olykor túrót töltenek. Nevét onnan kapta, hogy alakja kísértetiesen hasonlít az egykori Zeppelinekre (vagy akár egy rugby-labdára). A nagyméretű gombócból általában kettőt szolgálnak fel, tejszínes szósszal leöntve. Összességében olyan ízű, mintha túrógombócba túró helyett töltött káposzta töltelékét töltenék. Laktató, de a magyar ízlésnek talán kissé alulfűszerezett, ízetlen. A helyi sör jól passzol hozzá. (Az a fontos!)

Rohanás, kapkodás, izgalom, elköszönés...

2010. július 03.

Címszavakban, gyorsan, mert a fiúkat ez nem érdekli. Új fodrász, új frizu, vonatjegy, a még lemaradt dolgok beszerzése. Nyargalás 31 fokban.

Mindenkihez el kellett mennem elköszönni. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, mert olyan ölelésekben volt részem, amit ritkán érez az ember. Nem búcsúztunk, csak elköszöntünk, de mégis valahogy más volt, mint máskor... Csak akkor éreztem ennek a jelentőségét, amikor megláttam barátaim szemében azokat a csillogó apró, titkolt könnycseppeket, amit aggodalmuk, szeretetük jeleként titkon próbáltak elfojtani. Elárulom nem csak a lányokéban... Én nem búcsúzni mentem, csak elköszönni. (Egyetlen ember van akitől nem búcsúztam, de Ő tudja miért nem.) Utána gondolkodtam el, bármi történhet, és ez fontos volt, ez az ölelés. Mindig sírni szoktam ilyen helyzetekben, de most valahogy nem éreztem, nem kerített hatalmába ez az érzés. Remélem nem valami megérzés diktálta belőlük sem.

Ezúton is köszönöm Nektek a segítséget, melyet mindannyian önzetlenül felajánlottatok.

Még mindig ott tartok, hogy igazán nem fogom fel, milyen messze megyek. De nagyon jó érzéssel, szorongás nélkül indulok utamra. Szkeptikus volt mindenki, talán csak én hittem benne, hogy sikerül. A döntésem és, az elhatározásom végleges, csak rajtam múlik, sikerül vagy nem. Az ember életében kevés ilyen lehetőség nyílik meg. Nyilas jegy lévén, hosszú idő óta olvasom horoszkópomban, az utazást, az idegen kultúrák megismerését, de azt gondoltam az egyetlen kivétel én vagyok, aki ezt nem tudja megvalósítani.

Barátaim!

Remélem jó kedvvel, néha nevetéssel, néha könnyezéssel, vagy egy ejnye-bejnyével olvasgatjátok majd naplómat.

Ez függőséget okoz...

2010.július 02.

A mai (illetve már tegnapi) napom ennek a naplónak a szerkesztésével töltöttem. Ahogy látom, ez most egy darabig így lesz. Érdekes, új elfoglaltság szabad perceimben.
A lányom fertőzött meg ezzel a tevékenységgel, persze nem kellett sok rábeszélés.

Tegnap kaptam a hírt, hogy sajnos tolódik az utazásom időpontja. Ezért kicsit bánatos vagyok, ugyanakkor jó hír, mert még egy kicsit együtt lehetek szeretteimmel.

Sőt úgy néz ki, hogy sikerül a barátokkal még utazásom előtt egy rövidke közös nyaralás a hegyekben. Megspékelve kedvenc helyeink látogatásával.

Ma megint szaladgálós napom lesz. Utána nyargalás haza, mert fűnyírás következik. Ebben az évben a sok eső miatt, ez egy állandó program. Most jót tesz nekem is, mert egy kicsit eltereli a gondolataimat, már nagyon indulnék dolgozni így négy hónap szünet után.

23:04

Nem kellett sokat várnom a változásra. Most délután kaptam a hírt, hétfőn hajnalban indulás. Tele vagyok izgalommal. Pakoltam, szerencsére minden elő volt készítve, így csak szépen bele kellett rendeznem a bőröndbe. Holnap jönnek az utolsó simítások. Fodrász, vásárlás, rohanások, hogy a banki ügyletek és minden egyéb rendben legyen. El kell köszönnöm az itthon maradóktól, mert mindenki a szívére venné, ha kimaradna.

25 órás utazás áll előttem, végül busszal megyünk. Sajnos laptop hiányában majd csak szerdán, esetleg csütörtökön kerülök gépközelbe. Mindenkinek ígérhetem, hogy időben értesül a történtekről, lesznek fotók, leírások. Így, hogy létrehoztam ezt a blogot, talán egyszerűbb lesz mintha mindenkinek külön kellene leírnom az eseményeket. (No azért nem minden lesz benne!)

Most nyugovóra térek, hiszen reggel korán kezdődik majd a napom!

Külső inspirációra kezdem el...

2010. július 01.

Ma kezdem el írni a naplómat. Először csak magamnak, mert még nem tudom kezelni. Ez amolyan próbálkozás. Régóta tervezem az írást is, úgy mint sok minden mást. Életem olyan szakaszához érkeztem, amikor nagy változásokat szeretnék a sorsom minden területén. Munkában, párkapcsolatban és még sok másban is.
Eleinte majd biztos csaponganak a gondolataim, lesznek visszaemlékezések, tervek, nagy álmok.

A külső inspirációt arra értem, hogy egy ezotériával foglalkozó ismerősöm hívta fel figyelmem az írásra. Ezt persze én hamarabb tudtam mint Ő, hiszen mindig leírom, ami bánt.

Most napok választanak csak el, az egyik sarkalatos fordulóponttól, külföldre megyek dolgozni. Nem tudom mi vár rám? Félelmem igazán csak a honvággyal kapcsolatban van. Minden külföldi nyaralás alkalmával az első két-három napom sírdogálással telt, amit még nem tudtam megfejteni, miért is volt. Hiszen az ember nyaralni megy, akkor örül, és nem sír.

Ebbe a naplóba szeretném majd feljegyezni a külföldi élményeimet, esetleges kudarcaimat.
Itt fogom összegyűjteni azokat a leveleket, amelyeket lelki vívódásaim alkalmával írtam ki magamból, néha csak magamnak, máskor pedig az érintettnek.

Meglátjuk mi lesz belőle.

Utaltam az elején a terveimre. Egy festőművész barátomat zaklattam a napokban, mert évek óta érzem, festenem kell. Nincs semmilyen tapasztalatom ezen a téren. Már minden létező dolgot lefestettem itthon, ajtót, ablakot, székeket, házat, mindent. Tudom, ez nem azonos azzal a művészi alkotással amiben mások is kedvüket lelik, de mégis érzem, tudom, bennem van. Elindultam egy úton, hogy ezt az álmom megvalósítsam. Utalnék rá, hogy egyik ősöm, ük szüleim egyike, festőnő volt, és édesanyám nővére minden képzettség és ismeret nélkül csodálatos képeket festett. Lehet, hogy ezért van ez az indíttatás bennem is?

Persze egészséges aggódásom van a családom irányában is, hiszen édesanyámat aki 70 éves hagyom itt egyedül. Szerencsére egészséges, fitt, úgy szellemileg, mint fizikailag. A lányom, a férje és az unokám... De ők még fiatalok!